Egyháztörténeti Szemle XI/4 (2010)

385-ben egy szinte precedens nélküli esemény „rázta meg” a kereszténységet és a Római Birodalmat. Avila püspökét, Priscillianust az ellenfelei feljelentették Maximus trónbitorlónál, aki hat társával együtt Trierben „maleficium” (mágia) vádjával kivégeztette.1 Ezzel mintegy beigazolódni látszott Julianus/Julianosz császár (361–363) azon meglátása, hogy a (különböző meggyőződésű) keresztények többnyire halálos gyűlöletet táplálnak egymás iránt.2 A kivégzést lényegében az tette lehetővé, hogy 380-ban a kereszténység lett a Római Birodalom hivatalos államvallása. Ettől a pillanattól kezdve nemcsak a pogányok és a zsidók, hanem az „eretneknek” minősített keresztény irányzatokhoz tartozók is üldözhetővé váltak.
A modern kutató azonban döbbenettel fedezi fel, hogy az ibériai ókereszténységre komoly hatást gyakorló és hosszú időn keresztül tisztelt Priscillianus püspök fennmaradt műveinek tartalma és az ókeresztény szerzők róla szóló tudósításai között jelentős az eltérés és az ellentmondás. Joggal vetődik fel tehát a kérdés, hogy miképpen lett „eretnekké” a nevéhez fűződő mozgalom? Vajon tényleg megállja-e helyét a manicheizmus és a gnoszticizmus vádja, vagy az csupán olyan hereziológiai minősítés, megbélyegzés, kategorizálás, amelyet a későbbi korokban akasztottak rá, majd a továbbiakban gondolkodás nélkül ismételtek?
Az eltérés észlelésére tulajdonképpen csak az elmúlt évszázadban nyílt lehetőség. Ezt főképpen az tette lehetővé, hogy egy fiatal bajor kutató, Georg Scheps (1852–1897) 1885-ben felfedezte Priscillianus addig elveszettnek hitt műveit.3 A szövegekre támaszkodva egy szintén fiatal – és ígéretes – francia kutató, Ernest-Charles Babut (1875–1916)4 komoly feltűnést keltő munkájával,5 új megvilágításba helyezte, és gyakorlatilag egy évszázadra új irányba terelte a priscillianizmus-kutatást. A jelentős számú, de csak részletkérdésekkel foglalkozó tanulmány ellenére sem született átfogó monográfia. Henry Chadwick (1920–2008) több kiadást is megért műve például anélkül hozza összefüggésbe a priscillianizmust és a manicheizmust, hogy alaposabb elemzésnek vetné alá a mozgalom tanítását és gyakorlatát.6
Az előszóban vázolt rövid kutatástörténeti áttekintés után – és annak függvényében – a szintén ígéretes Sylvain Jean Gabriel Sanchez7 pontosan meghatározza saját, szakmai eszmecserékben kiforrott munkája célját és újszerűségét.8 Azon túlmenően, hogy összegzi az eddigi kutatási eredményeket, módszeresen megvizsgálja a manicheizmusnak és a gnoszticizmusnak a priscillianizmusra gyakorolt hatását. Ugyanakkor elkerüli az ortodoxia – heterodoxia („eretnekség”) meddő vitáját, és elsősorban Priscillianus és a nevével fémjelzett mozgalom eszmeiségének és tanításának a kontextualizált megértésére illetve megértetésére törekszik a 370 és 572 közötti időszakban. Ezzel gyakorlatilag új pályára tereli a vitát. „Priscillianus egy olyan nonkonformista mozgalom alapítója – írja –, amelynek meghatározása még várat magára. Hasonlóképpen tisztázni kell azt is, hogy a gnosztikus irányzatok, illetve Mani vallása befolyásolták-e vagy sem a gondolkodását.” (14. p.)
A szerző kutatása tárgyát „mozgalomként” vagy „irányzatként” határozza meg, és egyben új fogalmakat is bevezet. „Priscilliánusoknak” nevezi az alapítót és annak tanítványait, illetve „priscilliánistáknak” mindazokat, akik már második generációs követőknek tekinthetők (vagyis nem ismerték Priscillianust), s főképpen az I. toledói zsinat (400) után csatlakoztak a mozgalomhoz. Ezt a fogalmi megkülönböztetést mindenekelőtt a tanításban és a gyakorlatban bekövetkezett fejlődés teszi szükségessé. Annál is inkább, mivel Sanchez a priscillianizmust nem társadalmi, hanem vallási jelenségként tárgyalja.9 „Az ideológiai és történeti megközelítés – írja a bevezetőben – lehetővé teszi a tanítások és a gyakorlatok vizsgálatát annak megállapítására, hogy közelíthető-e a priscilliánus és a priscilliánista gondolkodás, illetve a gnosztikus és manicheus eszmék.” (22. p.) Nagy kérdés, hogy Priscillianus tényleg gnosztikus keresztény volt-e? A szerző erre keresi a választ egyrészt a források elemzése, másrészt a korabeli kulturális és intellektuális környezet figyelembevétele révén. E célból pontosan meghatározza azokat a forrásokat, amelyekre támaszkodik: Würzburgi Traktátusok (homiletikus írások, apologetikus könyvek és egy paraliturgikus himnusz), zsinati kánonok (Saragossa, Toledó, Braga I és II), az Apostolok Konstitúciói (Constitutiones Apostolorum),10 fennmaradt manicheus és gnosztikus szövegek, ókeresztény szerzők írásai. Sajnos régészeti leletek nem léteznek, mivel a Szent Jakab-kultusz gyakorlatilag eltörölte a priscillianizmus nyomait.
A terjedelmes monográfia első fejezete a mozgalom három évszázados történetét vázolja. Az alapító, Priscillianus, 345-350 körül született nagybirtokos családban. Energikus, ékesszóló és rendkívül művelt volt. Aránylag későn lett keresztény, de akkor a kereszténységnek az egyéntől magatartásban egy nagyon sokat követelő formáját sajátította el. A közösség, amelybe belépett, az aszketikus tökéletességre törekedett. Priscillianusról hamar kiderült, hogy karizmatikus személyiség. Vonzani kezdte a tanítványokat a nép, a nemesség, a tisztaságot kereső nők, sőt mi több, még a püspökök köréből is. A 370-es évek végére a mozgalom már túlterjedt az Ibériai-félszigeten, s elért egészen Bordeaux-ig.
Az első, aki nyilvánosan is fellépett ellenük, Hyginus cordobai püspök volt. Rövid időn belül ezeket az aszkéta laikusokat11 manicheizmussal és gnoszticizmussal vádolták. A priscilliánusok azonban hitvallásokkal védekeztek (például Priscillianus Liber apologeticus és Liber de fide et de apocryphis c. művével), amelyek végül is meggyőzték Hyginust. A többi püspök véleménye viszont megoszlott, így a 379-es saragossai zsinaton mindössze 12 püspök vett részt. Mivel az ellenfelek egyházi bíróságként („iudicium sacerdotale”) szerették volna működtetni, a vádlottak nem jelentek meg a zsinaton. Damasus pápa (366–384) pedig világosan megfogalmazta, hogy távollevőket nem lehet elítélni („ne quid in absentes et inauditos decerneretur”). A zsinat csak fegyelmi utasításokat („commonitorium”) fogalmazott meg, ezek azonban egyértelműen Priscillianus aszketikus vallásgyakorlatát célozták. Például megtiltotta, hogy nők és férfiak közös összejöveteleket tartsanak az Írások olvasása céljából, de tiltotta a vasárnapi böjtöt, a templomon kívüli nagyböjti magán-összejöveteleket, az eucharisztia kivitelét a templomból, a klerikusi állapot elhagyását a szerzetesi életformáért, valamint a tanítói cím önkényes felvételét. Mindazonáltal a priscilliánusok egyházi helyzete meghatározatlan maradt, ami lehetőséget teremtett az eltérő megítélésekre. Sőt mi több, a helyzet csak súlyosbodott azáltal, hogy Priscillianus Avila püspöke lett. Ily módon ugyanis rá vonatkozóan érvényét vesztette a laikus tanítókat megcélzó saragossai zsinati határozat. Ellenben fellángolt a vita: lehetséges-e laikust megválasztani püspöknek? 380-ban Meridában az ellentétek a tettlegességig fajultak. Ugyanakkor Gratianus császár kitiltotta az eretnekeket a templomokból és a városokból, a priscilliánus püspököket elűzték. A kérdést bonyolította, hogy a püspökök letétele nem egyházi, hanem politikai döntés eredményeként következett be.
381-ben Priscillianus úgy döntött, hogy Rómába megy a pápához. Útközben újabb arisztokrata tanítványokat szerzett: Euchrotiát és Proculát, Attius Tiro Delphidius Bordeaux-i rétor özvegyét illetve lányát. Viszont sem Delphinus Bordeaux-i püspök, sem Milánói Ambrus, sem pedig Damasus pápa nem fogadta őt. Ezért – kihasználva a tisztviselők korruptságát – a császári udvarban vásárolta meg a felmentését és a püspöki pozícióba való visszahelyezését. Mivel több magas rangú hivatalnokot is sikerült megnyernie magának, most már Priscillianus ellenfelei (különösen Hydatius emeritai püspök) kerültek nehéz helyzetbe, a hispániai egyház felforgatásával vádolták őket. A váratlan politikai fordulat azonban nekik kedvezett, mivel csapatai a hispán származású Maximust kiáltották ki imperatornak. Gratianust 383. augusztus 25-én Lyonban meggyilkolták. Maximus rendezni akarta a hispán egyházi vitát, s egyben megmutatni a pápának, hogy ő az igaz hit oltalmazója. Ezért 383-384-ben zsinatot hívott össze Bordeaux-ba. Priscillianus itt nem jelent meg, hanem a császárhoz fellebbezett („prouocatio”), az egyházi ügy így lényegében bűnüggyé alakult át. Az „eretnek” tanok helyett a mágia került a középpontba. Priscillianust megtörte a kínvallatás, és beismerő vallomást tett. Tours-i Márton határozottan kérte Maximust, hogy ne végeztesse ki Priscillianust, miközben vádlói elbizonytalanodtak és elrettentek a következményektől. A kísértés azonban nagy volt, hiszen a „maleficium” bűntette teljes vagyonelkobzást vont maga után, Maximusnak pedig pénzre volt szüksége. Ezért Priscillianust és hat társát (közöttük Euchrotiát) kivégeztette, többeket száműzött. Ugyanakkor Maximus katonai vizsgálóbizottságot küldött Hispániába, feladatuk volt a priscilliánusok felkutatása, kivégzése és vagyonuk elkobzása.
Priscillianus ellenfelei elérték céljukat. Ellenben az általuk igénybe vett politikai eszközök mélységesen megosztották az egyházat. Főképpen Tours-i Mártont és Milánói Ambrust háborította fel a halálos ítélet, de maga Siricius pápa (384–399) is tiltakozott. Arról nem is beszélve, hogy a galliai püspököket az eset egy sajátságos fejlődési pályára állította, amelyet áthatott a gátlástalan opportunizmus: behódolni a politikai hatalomnak!
A kivégzés után Priscillianus és társai földi maradványait Spanyolországba szállították (minden bizonnyal Compostellába!), és vértanúkként tisztelték őket. Symposius metropolita püspök ugyanis felvállalta Priscillianus szellemi örökségét. A mozgalom erőre kapott. A hívőket vándorpüspökök szervezték közösségekké, ami értelemszerűen kiváltotta a helyi, Rómához hű püspökök aggodalmát. Dictinius, Astorgai Symposius püspök fia, még könyvet is írt (Libra), amelyben jogosnak ítélte az apokrifok magánolvasatát, illetve a kegyes hazugságot. Ezzel lényegében kezdetét vette a spanyol egyház azon megosztottsága, amelyben ortodoxok (városlakók és arisztokraták) és priscilliánis-ták („pogányok” – „pagani”; vagyis nem vagy csak alig keresztény vidékiek) feszültek egymásnak.
400-ban a toledói zsinat már kiközösítette a priscilliánus püspököket. Maga Symposius, a fiával egyetemben, visszatért az „ortodoxia” kebelébe. Az egyre módszeresebben üldözött mozgalom számára azonban – amely elsősorban a kevésbé romanizált és a kereszténység által csak alig érintett vidéki lakosság körében terjedt – kedvező fordulatot jelentett a svévek északnyugat-hispániai megtelepedése (409). Az általuk biztosított védelemnek köszönhetően a priscillianizmus a régió sajátos vallási jelensége lett. Ugyanakkor ez nem jelentett kizárólagosságot, a mozgalom elterjedt és jelen volt egész Hispániában. Annál is inkább, mivel nem alakult ki különálló egyházi intézményrendszer. Többnyire a priscilliánus eszméket valló, vagy azokkal rokonszenvező klerikusok (püspökök) hálózatáról beszélhetünk, ami az egyházon belül változó intenzitású, ellenben állandó feszültségeket eredményezett az eltérő irányzatokhoz tartozók között.
A priscilliánista tanítás mindenképpen nélkülözte a bibliai megalapozottságú strukturált teológiai kidolgozást. Nem véletlen, hogy nagy hangsúlyt fektetett a „Sors”-ra, amit a népi beágyazódás is erősített. Az 5. század elején Orosius és Ágoston eszmecseréje arra világít rá, hogy a priscilliánizmust egyre következetesebben kapcsolták össze a manicheizmussal. A germán betörések miatt azonban a hispániai egyház teljesen tehetetlen volt, nem támaszkodhatott a szétzilált császári közigazgatásra. A helyzet csak 448-ban változott, amikor a svévek felvették a kereszténységet. Ekkor a priscillianizmus elveszítette a politikai oltalmat, és hanyatlásnak indult. Annál is inkább, mivel az ariánus vizigót királyságban mint manicheusokat üldözték a priscilliánistákat. 530-ban azonban még mindig voltak olyan vidéki templomok, ahol Priscillianusról mint szent vértanúról emlékeztek meg.
A haldokló mozgalom számára a kegyelemdöfést a bragai zsinatok (561 és 572) adták meg. Amikor pedig 585-ben Leovigild gót király (568–586) meghódította Északnyugat-Hispániát, a priscillianizmus fizikailag is megsemmisült. Ily módon szabaddá vált az út, hogy kialakulhasson a compostellai Szent Jakab-kultusz és zarándoklat, ezzel sikerült Priscillianusnak még az emlékét is eltörölni. Az idők folyamán a róla kialakított kép is teljesen megváltozott. A nonkonformista és vértanú keresztény aszkéta helyét átvette annak a megrögzött eretneknek az alakja, aki a hispániai viszonyokhoz alakította a manicheizmust. Ebben a fejlődésben jelentős szerepet játszott a vallási és társadalmi viszonyok átalakulása. A negyedik századot követően ugyanis az egyház politikailag megerősödött, és világosan meghatározták a tanítást is. Nyugaton gyökeret vert az a meggyőződés, hogy minden eretnekség gyökere Keleten található. Ugyanakkor az eretnekek kiírták magukat a korabeli keresztény társadalomból, sajátos gyakorlataikkal egyfajta ellen-társadalmat – idegen testet – alkottak. Érthető, hogy üldözték őket, hiszen puszta létük hatalmas kihívást jelentett a totális mentális és társadalmi ellenőrzést megvalósítani kívánó egyházi és állami hatalom számára.
A monográfia második fejezete a priscillianizmus közvetlen és közvetett forrásait (leveleket, tanulmányokat, apologetikus írásokat illetve zsinati határozatokat, ókeresztény szerzők műveit) térképezi fel. Minden jel arra mutat, hogy a hatalmas korabeli irodalomnak csak a töredéke jutott el az utókorhoz. Annál is inkább, mivel a mozgalom iratainak a megsemmisítése gyakorlatilag Priscillianus halálát követően megkezdődött. Ugyanakkor a szerző, a források révén összeveti a priscillianizmust a manicheizmussal és a gnoszticizmussal. Megállapítja, hogy a Priscillianusszal szemben megfogalmazott kezdeti vádak megalapozatlanoknak tűnnek. Nem annyira a teológiai eszméi (hiszen, apologetikus írásban ugyan, de maga is elítélte Mani tanítványait), hanem a korabeli intézményes és legalista egyházzal szembehelyezkedő magatartása (aszkézis, a klérus felügyeletét mellőző ima- és kultikus magánösszejövetelek tartása) keltette fel a figyelmet és a félelmet.
Joggal elmondható, hogy már a Sanchez által összeállított és elemzett forrásleltár is megkerülhetetlenné teszi művét mindazok számára, akik a kérdéssel vagy a korszakkal behatóbban akarnak foglalkozni.
A harmadik fejezetben a mozgalom tanítása kerül kifejtésre. A szerző egyfajta kronologikus megközelítésben tárgyalja az egyes teológiai elemeket (például szentháromságtani és krisztológiai, kozmológiai és antropológiai – mint a teremtés, vagy a lélek eredete és természete –, illetve asztrológiai, démonológiai és angyaltani kérdéseket), és igyekszik felvázolni a priscilliánusoktól a priscilliánistákig vezető eszmetörténeti fejlődési pályát. Ugyanakkor módszertanilag is figyelemre méltó Sanchez teljesítménye. Priscillianus meglehetősen nehézkes latin nyelven fennmaradt tanítását ugyanis összeveti a manicheus illetve a gnosztikus tanokkal, hiszen csakis ily módon állapítható meg a korabeli vádak megalapozottsága. Utána az anti-priscilliánista irodalmat tekinti át, mintegy kidomborítva, hogy ellenfelei a vitairataikban miképpen torzították el a mozgalom eszméit. Tekintettel arra, hogy priscilliánista forrásaink alig vannak, végeredményben a szerzőnek az ellenfelek polemikus írásaiból kellett megkísérelnie kihámozni az utolsó nemzedékek nézeteit.
Sanchez végkövetkeztetése, hogy az összetett személyiségű Priscillianus tanítása bibliai ihletettségű. Jóllehet mind a manicheus, mind pedig a gnosztikus tanításoknak ismeri egyes elemeit, teológiája mégis az ún. „apostoli atyák” és az apologéták felfogásához közelíthető. Ennek fényében elmondható, hogy nézeteivel, a saját korában mindenképpen egyfajta archaizmust képviselt. Ezt tetőzte az apokrifok iránti vonzalma. Ellenfelei dolgát pedig a félreérthető megfogalmazásaival és fogalomválasztásaival mindenképpen megkönnyítette. Kétségtelen azonban, hogy a priscilliánisták nagyobb mértékben használták a gnosztikus anyagot, mint az alapító. Ők például már nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a csillagok befolyásának az ember sorsának alakulásában, és a teremtéstanban is jobban érvényesítették a dualista felfogást (rossz anyag és tiszta lélek).
Ahhoz azonban, hogy még átfogóbb és pontosabb képet kapjunk Priscillianusról és a nevéhez fűződő mozgalomról, a szerző külön fejezetben igyekszik felvázolni a vizsgált kor kulturális hátterét. Ezért érdeklődése az avilai püspök könyvtára és olvasmányai (bibliai szövegek, apokrifok, klasszikusok, ókeresztény szerzők, mint például Poitiers-i Hilarius) felé irányul, hiszen ezek befolyásolták és határozták meg a gondolkodását. Ebből még világosabban kiderül, hogy Priscillianus nem volt sem manicheus, sem pedig gnosztikus, hanem csupán egy művelt arisztokrata, aki katolikus aszkéta lett. Ami a későbbiekben mégis lehetővé tette az összekapcsolást, az nem más, mint a közös filozófiai alap, mégpedig a neoplatonizmus, amely átitatta a különböző korabeli vallásokat és keresztény teológiai irányzatokat.
A priscillianizmus kérdését kimerítően körüljáró monográfiája utolsó fejezetében Sanchez az aszketikus mozgalom vallási gyakorlatát és magatartásformáit taglalja. Ez a „szabványos” kereszténységre jellemző elemek (például keresztség, eucharisztia, alamizsnálkodás, böjt, önmegtartóztatás, cölibátus, házasság, szüzesség) mellett titkos és okkult elemeket is tartalmazott (például a megtévesztés művészete, kétszintű tanítás, jövendölés). A zsinatok elsősorban azt rótták fel neki, hogy elhanyagolja a hivatalos kultuszt, és szembehelyezkedik a papi hierarchiával, miközben teljesen nyilvánvaló volt, hogy az egyházban komoly problémák mutatkoztak az erkölcsi fegyelem területén. Az aszkézis hívei számára megfogalmazott kritikái tehát jogosaknak bizonyultak, ellenben különállásukkal – és főképpen a nők felértékelésével illetve vallási szerepekhez való juttatásával – veszélyeztették azt az egyházi intézményt, amely egyre inkább a politikai hatalom szövetségese és támasza lett. Paradox módon azonban, a konfrontáció eredményeképpen, még jobban megerősödött és hierarchizálódott az intézményrendszer, hiszen a zsinatok egyre világosabban meghatározták mindenki pontos helyét és szerepét (laikus, aszkéta és szerzetes, özvegy, szűz, zsoltáros, ajtónálló, felolvasó, ördögűző, akolitus, szubdiakónus, diakónus, presbiter, püspök, metropolita). A cél az egyházi és társadalmi rend és fegyelem biztosítása volt. Minden kihívás tehát értelemszerűen újabb törvényi szabályozást és szigorítást vont maga után.
Monográfiája konklúziójában Sanchez a priscilliánus mozgalom, illetve a priscilliánista irányzat természetét igyekszik megragadni. Ennek markáns jellemzőjét a tanítás és az életvitel/életmód közötti összhangra törekvésben ragadhatjuk meg. A szerző a nemzetközi szakirodalom legújabb eredményeinek segítségével tisztázza, hogy valójában nem annyira „eretnekségről”, hanem sokkal inkább szkizmáról (szakadásról) beszélhetünk. Ellenben az ellenfelek által felsorakoztatott valóságtorzító vádak (hazugság, mágia, szexuális kicsapongás) és az általuk használt fogalomtár (például a manicheusok sztereotip képe) Priscillianust és követőit mindenképpen beskatulyázta az „eretnek” kategóriába, jóllehet ők következetesen katolikusoknak tekintették magukat, és – paradox módon – az ellenük használt fogalomtárral szintén felléptek az „eretnekek” ellen.
Ennek fényében Sanchez a szociológia oldaláról is megvilágítja az általa vizsgált kérdést, elsősorban Ernst Troeltsch (1865–1923) kategóriáit (egyház, szekta, misztikus) használva. Szerinte Priscillianus kezdetben elfogadta a hierarchiát, s a hispániai egyházat mintegy belülről, a püspöki pozíciók megszerzése révén akarta megreformálni. Megalkuvást nem ismerő spirituális üzenete csak egy második szakaszban terjedt túl az arisztokrácia körén, és hatott a népi rétegekre. Karizmatikus prófétai személyisége – s ez már Max Weber (1864–1920) kategóriája – rávilágított az evangéliumi tanítás illetve a korabeli egyházi intézményrendszer valósága között tátongó eszmei szakadékra. A püspökökkel való konfliktusai eredményeképpen mozgalma „szektásodott”, vagyis az egyházon belül kialakult a gondolataival rokonszenvező laikusok és klerikusok hálózata. Priscillianus semmiképpen nem akart új egyházat alapítani. Közösségi jellegű megújulási mozgalma az ősegyház szellemiségéhez való visszatérést, illetve a klérus elsekélyesedő spirituális színvonalának a felemelését szorgalmazta.
Ez a misztikus forrongás lényegében egy olyan egyetemes és időtlen jelenség, amely a vallásos kimerültség, illetve megújulás időszakait jellemzi. A szimpatizánsok – történetesen művelt és gazdag nők – személyes döntés alapján csatlakoztak a Priscillianus nevével fémjelzett mozgalomhoz. Társadalmi helyzetükből is kiindulva egyfajta, az egyház felett álló, spirituális arisztokráciaként („szentek közössége”) tekintettek önmagukra. Az elszenvedett kirekesztés és üldözés következtében pedig a priscillianizmus végül egy egyházon kívüli önálló szellemi irányzattá fejlődött, amely az „újjászületettek” önkéntes alapon történő gyülekezésének szabadságát követelte magának. Ugyanakkor nem szerveződött önálló egyházzá, hanem a közösségek laza láncolataként inkább az egyházi intézményrendszeren belüli rejtőzködést választotta. A svévekkel való kiegyezés azonban azt mutatja, hogy a priscillianizmus a saját eszmerendszeréhez azért mégsem ragaszkodott annyira görcsösen. A túlélés érdekében hajlandó és képes volt eszméit újraértékelni, s akár kompromisszumokba is belemenni a politikai hatalommal. Ez azonban eléggé kockázatosnak bizonyult, tekintettel az érdekváltozásra, illetve az erőviszonyok átalakulása következtében akár végzetes is lehetett. Lényegében maga Priscillianus (saját korának nonkonformista kereszténye) is ennek lett az áldozata.
Sanchez a most megjelentetett jelentős művével a priscillianizmus kutatását egyáltalán nem tekinti lezártnak. Egyedülálló módon elektronikus úton teszi közzé a kérdés időközönként aktualizált historiográfiáját és bibliográfiáját a http://sjgsanchez.free.fr oldalon. A monográfia így egy jelentős, de csak válogatott szakirodalmi jegyzéket tartalmaz, amihez társul egy rövid időrendi táblázat, illetve egy magyarázó szójegyzék, amelyek a különböző mutatókkal (források és modern szerzők) együtt a kötetet hasznossá, sőt megkerülhetetlenné teszik.
Magyar viszonylatban sajnos Priscillianusnak és a priscillianizmusnak nincsen semmiféle szakirodalma. Ami azonban még ennél is szomorúbb: hazai viszonylatban teljesen hiányoznak azok az intézményes feltételek, amelyek a kereszténység egyetemes történetének tudományos kutatását lehetővé tennék. Sanchez monográfiája lényegében ezt teszi nyilvánvalóvá.

1. A kivégzésre vonatkozóan ld.: RIST, JOSEF: Violencia estatal al servicio de la Iglesia. La ejecución de Prisciliano en 385 y la política religiosa imperial. In: Augustinus, 52. 2007. 197-203. p.
2. „Nullas infestas hominibus bestias ut sunt sibi ferales plerique Christianorum expertus.” AMMIANUS MARCELLINUS: Rerum gestarum libri XII,5,4. A francia szerző ezt a megállapítást választotta impozáns monográfiája mottójául, mivel kiválóan megfelel a priscillianizmust körülölelő 4. századi általános közhangulatnak. Az egyház birodalmi helyzetének üldözöttből üldözővé váló fejlődési folyamatát ugyanis kiélezett, a politikai életet is közvetlenül befolyásoló, teológiai viták kísérték végig.
3. Johann Ignaz von Döllinger (1799–1890) megbízásából a Corpus Scriptorum Ecclesiasticorum Latinorum sorozat 18. köteteként jelentette meg (Bécs, 1889). Ld. még: Patrologiae Latinae Supplementum 2,4, 1391-1483. p.
4. Alhadnagyként elesett az első világháborúban.
5. BABUT, ERNEST-CHARLES: Priscillien et le priscillianisme. Paris, 1909.
6. CHADWICK, HENRY: Priscillian of Avila. Oxford, 1976. (2. kiadás: 1986, 3. kiadás: 1997.)
7. Ld. pl.: SANCHEZ, SYLVAIN JEAN GABRIEL: Justin apologiste chrétien. Travaux sur le Dialogue avec Tryphon de Justin Martyr. Paris, 2000. (Cahiers de la Revue biblique, 50.)
8. A szerző, a teljesség igénye nélkül, a következő neves szakembereknek köszöni meg az észrevételeket és az önzetlen segítséget: Jacques Fontaine, Jean-Pierre Martin, Yves-Marie Duval (†2007), Jean-Marie Salamito, Alain Le Boulluec, Jacques Elfassi, Madeleine Scopello, María Victoria Escribano, Régis Burnet. Ez a hozzáállás akár modell értékű is lehet a hazai tekintélyelvű tudományos élet számára, ahol a kritikát többnyire személyes sértésként értelmezik.
9. Egy másik, szintén korabeli „eretnek” mozgalom, a pelagianizmus társadalomtörténeti vizsgálatának nagyszerű módszertani példáját kínálja: SALAMITO, JEAN-MARIE: Les virtuoses et la multitude. Aspects sociaux de la controverse entre Augustin et les pélagiens. Grenoble, 2005. (Collection Nomina) (Rec.: JAKAB ATTILA. In: Vallástudományi Szemle, 2007. 2. sz. 289-294. p.)
10. A görög szöveget és annak francia fordítását kiadta: Les constitutions apostoliques. I-III. Ed.: METZGER, M. Paris, 1986-1987. (Sources Chrétiennes, 320., 329., 336.)
11. A kifejezésre és a jelenségre vonatkozóan ld.: FAIVRE, ALEXANDRE: Les premiers laïcs lorsque l’Église naissait au monde. Strasbourg, 1999. (Croire & Comprendre.)